|
A Zenetudományi Intézet vezetése az újabb átszervezéssel kapcsolatban teljes mértékben egyetért az MTA Zenetudományi Bizottság ez ügyben kiadott állásfoglalásával: A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja.
|
Almási István, a 19. század jeles dalgyűjtőjének, Almási Sámuelnek dédunokája, 1934-ben született Kolozsváron, s ugyanott érettségizett 1951-ben. A Kolozsvári Zeneakadémia hallgatójaként csatlakozott a Jagamas János vezette népzenei terepkutatásokhoz. Érdeklődése homlokterébe hamarosan a népzenei hagyomány kutatása került, amely mellett egy egész életre elkötelezte magát. Miután 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, egészen nyugdíjazásáig a Román Akadémia Kolozsvári Folklór Intézetének tudományos kutatójaként tevékenykedett. Gyűjtéseinek egyik célja az úgynevezett „fehér foltok”, a népzenei szempontból ismeretlen vagy kevéssé ismert területek feltárása volt (Érmellék, Szilágyság, Lápos mente, Aranyosszék, Kis-Küküllő – Maros köze, Nyárád mente, Homoród mente, Háromszék). Többezer énekes és hangszeres dallamot gyűjtött, s azok nagyrészéről lejegyzést is készített.
Fontos szerepet játszott Seprődi János népzenei hagyatékának közreadásában (1974). Számos idevágó témájú publikációja mellett kutatástörténeti érdeklődését tükrözi 1989-ben megvédett doktori disszertációjának címe: Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig). Kiemelkedő jelentőségű a Szilágysági magyar népzene című monográfiája (1979). Ugyancsak hiánypótló munka a Iosif Herțeával készített 245 népi táncdallam című gyűjtemény. Számos témakört felölelő tudományos közleményeiből két gyűjteményes kötetben jelent meg válogatás az utóbbi években: A népzene jegyében (2009), „Most jöttem Erdélyből” (2019).
Számos tudományos, közművelődési és oktatási fórumokon tartott előadásokat magyar, román, német és angol nyelven. Nyelvtudását szaktanulmányok többirányú fordításával is kamatoztatta, hozzájárulva ezzel a román, magyar és német nyelvű szakirodalmak átjárhatóságához. A rendszerváltás utáni években előadásokat tartott kolozsvári, marosvásárhelyi, nagyváradi egyetemeken, az ELTE Folklór Tanszékén és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékén.
Munkásságának kényszerű megszakadása nagy veszteség a magyar népzenetudomány számára. Befejezetlen munkáinak folytatása, gyűjtéseinek közreadása a következő kutatógenerációk nemes feladata. Emlékét megőrizzük és továbbadjuk szellemi utódainknak.