|
A Zenetudományi Intézet vezetése az újabb átszervezéssel kapcsolatban teljes mértékben egyetért az MTA Zenetudományi Bizottság ez ügyben kiadott állásfoglalásával: A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja.
|
Hírek, események |
|
|
|
Ignácz Ádám: Zeneszerző a színpadon. A művész ábrázolásának problémája Alekszandr Szrjabin, Arnold Schönberg és Hans Pfitzner művészoperáiban |
Végignézve az elmúlt tíz esztendő legújabb és egyben legfontosabb nemzetközi zeneesztétikai trendjeit, kijelenthetjük, hogy – elsősorban német nyelvű tudományos körökben, de az angolszász szakirodalomban ugyancsak – egyre inkább teret nyernek az úgynevezett metazenei jelenségekre, illetve a zenei önreflexivitás kérdéskörére vonatkozó kutatások.
Doktori disszertációm, melynek vázlatos bemutatására jelen előadásban törekszem, a metazene egyik jellegzetes műfajának, a művészoperának a születését, illetve az első világháború végéig tartó fejlődését igyekszik megrajzolni, és rajta keresztül azt a kérdést megválaszolni, hogy a vizsgált művekben megalkotott, fiktív művész képe milyen viszonyban áll kitalálóik világnézetével, filozófiájával, s a művészrőlművészetről való gondolkodásával.
Szrkjabin, Schönberg és Pfitzner (illetve az itt kevésbé hangsúlyos szerephez jutó, de a téma szempontjából nem különben fontos Franz Schreker) vonatkozó darabjait kevésbé műfaji és formai hasonlóságok kötik össze, mintsem inkább témaválasztásuk: e darabok főszereplői zeneszerzők, s a darabok az ő külvilághoz és művészethez való viszonyukat dolgozzák fel.
Megítélésünk szerint e művészoperák – Hermann Danuser fogalmával élve – világnézeti zenék (Weltanschauungsmusik), tehát azzal a szándékkal születtek (vagy fogantak), hogy tükröződjék bennük alkotójuk (művészet)filozófiája. A kérdés persze mindannyiszor ugyanaz: egy műalkotás mennyiben válhat a filozófia közvetítőjévé, illetve, hogy kimutatható-e azonosság vagy hasonlóság a művekben megjelenő művész-figura és a „reális” alkotó között.
