|
A Zenetudományi Intézet vezetése az újabb átszervezéssel kapcsolatban teljes mértékben egyetért az MTA Zenetudományi Bizottság ez ügyben kiadott állásfoglalásával: A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja.
|
Hírek, események |
|
|
|
Domokos Mária – Paksa Katalin: 18. századi források dallamai és a magyar néphagyomány |
A magyar zenetörténet kottás forrásokban rendkívül szegény, és a meglévők sincsenek koruk európai színvonalán. Nagy jelentősége van tehát a zenei néphagyománynak, amely számos régiséget tartott fenn, és így megkönnyíti a sokszor kezdetlegesen lejegyzett források „megfejtését”. Megjelenés előtt álló könyvünk arra kíván választ adni, hogy milyen – a népzenével összefüggő – forrásokkal rendelkezünk a 18. századból, és ezeket hogyan értelmezhetjük a zenetörténet, illetőleg a szájhagyomány szempontjából. A történeti források és a népzenei típusrend 20. században gyűjtött dallamainak összevetéséből mintegy 200–250 éves időbeli elterjedtség regisztrálható. A népdaltípusok földrajzi megoszlása és a változatok száma, szöveganyaga, népszokásokhoz való kapcsolódása a történeti dallamok hagyományba ágyazottságáról tájékoztat. Mindezek segíthetnek annak eldöntésében, vajon a 18. századi kotta egy sok száz éves hagyomány felkerülése az írott kultúrába, vagy éppen a korabeli populáris divatot örökíti meg, esetleg olyan dallamot, amely éppen akkor kezd folklorizálódni.
