|
A Zenetudományi Intézet vezetése az újabb átszervezéssel kapcsolatban teljes mértékben egyetért az MTA Zenetudományi Bizottság ez ügyben kiadott állásfoglalásával: A magyar zenetudományi kutatás intézményes kezdetei, Bartók Béla és Kodály Zoltán úttörő és nemzetközi jelentőségű népzene-rendszerezői tevékenysége révén, a Magyar Tudományos Akadémiához kötődnek. A Magyar Tudományos Akadémia alapította azt a két műhelyt – a Népzenekutató Csoportot és a Bartók Archívumot –, amelyből később az MTA Zenetudományi Intézete létrejött. A jelenleg a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézetében őrzött és gondozott, a nemzeti kulturális örökség részét képező nagy zenei gyűjtemények – a Bartók Archívum, a Népzenei és Néptánc Archívum, a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum és a Zenetörténeti Múzeum – a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában állnak, és ezeknek a kivételes értékű gyűjteményeknek méltó őrzőhelye a szintén MTA tulajdonú Erdődy-Hatvany palota. A Zenetudományi Intézetnek az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez való csatolása minden ésszerű elgondolásnak ellentmond, és semmiféle történeti vagy praktikus érv nem szól mellette. Az MTA Zenetudományi Bizottsága üdvözli az MTA Elnöksége 2025. június 24-i állásfoglalását, amely szerint az MTA a megfelelő működési költségek és bérek biztosítása esetén kész átvenni a HUN-REN-ről leválasztott négy kutatóközpontot, a hazai nemzeti kutatások letéteményeseit: ezen intézmények, köztük a Zenetudományi Intézet finanszírozásának azonnali rendezése és hosszútávú biztosítása, a nyugodt munkakörülmények megteremtése nemcsak a magyar tudományosság, de a nemzet érdeke. A Zenetudományi Intézet gyűjteményeinek működtetését, kutatási eredményeinek a nemzeti kultúrába való szerves beépülését és kiemelkedő nemzetközi elismertségének fenntartását csak a Magyar Tudományos Akadémia biztosíthatja.
|
Hírek, események |
|
|
|
Bozó Péter: Párizsi élet Pest-Budán - Offenbach a magyar fővárosban, 1859-1900 |
Hogyan és miért keltettek botrányt a párizsi vásári kofák a Théâtre des Bouffes-Parisiens társulatának 1861-es pesti vendégjátéka alkalmával? Milyen hangnemben jódlizott Hegyi Aranka a Szép Heléna 1888-as népszínházi előadásain? És miért hiányzott Giulietta, a kurtizán neve a Hoffmann meséi magyarországi bemutatójának színlapjáról? Többek között ezekre az izgalmas kérdésekre keresem a választ előadásomban, melyben Offenbach műveinek 19. századi fővárosi fogadtatását vizsgálom a hardcore tudományosság jegyében.
Csáky Móric kultúrtörténeti tanulmányának (Az operett ideológiája és a bécsi modernség, 1996) megjelenése óta ismeretes, hogy Offenbach darabjainak hatására jelentősen átalakult a szórakoztató zenés színház bécsi és budapesti hagyománya, s a Habsburg Monarchia nagyvárosaiban is megindult az operett-termelés. S bár egy 1999-ben megjelent tanulmánykötetben Rainer Franke a zeneszerző és színházi ember kelet-európai fogadtatásának vizsgálatát sürgette, máig nem történt kísérlet annak vizsgálatára, Offenbach mely darabjait, milyen színházakban, mikor, milyen nyelven és milyen formában játszották a magyar fővárosban.
